Chapter 19-Néhány darabkája az életemnek..

Chapter 19- Some pieces of my life.

-Miii? Miről beszélsz? Suga, nézz rám-kérem őt, egyszerűen nem hiszem el mit mondott az imént.
-Mi a baj?-suttogja lágyan, miközben látom, hogy továbbra is dühe irányítja.
-Te nem Suga vagy.... Ő sosem lőtt le senkit, soha-kiáltom és próbálok levetődni az ágyról.
-Lili, tudod egy ez nem igaz, te tudod a legjobban... Hiszen ott voltál a csatatéren, mikor gyilkossá váltam..-a hangja fájdalmasan cseng, én pedig zavartan nézek rá...
-Miről beszélsz?
-Arról a napról, mikor először találkoztunk valójában...Nem emlékszel? Akkor elmesélem neked újra:

Suga szemszöge:

"Aznap fáradt voltam a reggeli edzéstől, csak nemrég lettem hadnagy, de a kadétok máris szétszedtek a sok kérdéssel, némelyikük még sírt is... A saját kadét élményeim jutottak eszembe róla, mikor 19 hónap után hivatalosan is kitört a háború, én pedig benne ragadtam. Jó lövészeti képességeim miatt a kiképzőm külföldre irányított.. Az utolsó éjjel is próbáltam lebeszélni őt a dologról:
-Elnézést, százados, de úgy gondolom nem vagyok megfelelő a posztra, amelyet kijelölt nekem.
-Dél-Koreának szüksége van rád, ahogy minden katonára. Ilyen időkben képes lennél itt hagyni minket?
-Kérem, a rajongóimnak szüksége van rám, a csapattársaimnak is... -és Lilinek is tettem hozzá magamban.
-Oh, majd ha visszatérsz mindenki hősként tekint majd rád, gondolj csak bele. Min Yoongi, Dél-Korea hőse, tiéd lenne a dicsőség...-mondta nekem, szavait csönd követte. Muszáj volt valahogy kijutnom innen.
-....Még most sem győztelek meg? Hát akkor hadd mutassak neked valamit-nevetett fel az öreg, miközben a projektorán megjelent Lili arca..

-Hogyan...?
-Egyszerű, minden katonának a profilját, kapcsolatait nyomon követjük... Fontos neked a lány, igaz? Ha az, akkor elmész külföldre, ha nem, akkor majd valaki más levadássza, akit a helyedre küldök. Mit szólsz? Tetszik neked ez a kis alku? Nem ölöm meg, ha segítesz..-száját foghíjas mosolyra húzva nyújtotta a kezét, én pedig elfogadtam, mert nem tehettem mást...

***

Miután Magyarországra vezettem a katonáimat, megpihentünk az egyik kisebb városban. Persze, azonnal ellenállásba ütköztünk és fel kellett vegyük a harcot a lakosokkal, ott találkoztam először Isaac-kel...
-Nocsak, nocsak, egy igazi féreg... Mondd csak, kitaláltad már az utolsó szavaidat?-kérdezte tőlem dühtől vörös képpel. Mielőtt békét köthettem volna vele, belém lőtt... A katonáim egy emberként mordultak fel, mindegyikük a parancsomra várt, hogy lőhessenek, míg egyikőjük magától lőni nem kezdett. Hamarosan vér borította a füvet, én pedig bármennyire próbáltam úrrá lenni a katasztrófán, nem sikerült... Egy öreg ember lőtt felém puskájával, azonban én pontosabb voltam. A fegyver elsült, az öreg ember a földre került... Szemeimmel meredten bámultam az élettelen testet... Megöltem valakit.. Mellé kúsztam, próbáltam újra éleszteni, de nem sikerült. A kezeim addigra már vérvörös voltak, én pedig ijedten fordultam el a vértől... Remegve, zaklatott gyomorral kúsztam el a holttestek közt, míg egy fához nem értem. A kezeimet bámulva, újra és újra elöntött a hányinger.. Megöltem valakit... Megöltem, megöltem, megöltem... Ez az egy szó visszhangzott újra és újra bennem... A gyomromra tettem a kezemet, de már nem bírtam visszatartani, kihánytam mindent... A fű körülöttem hányás szagú lett... Továbbra is remegve ültem a fűben megsebesülve...

Akkor talált rám ő... Nem láttam ki van előttem, így előrántottam a kisebbik pisztolyomat... Remegve próbáltam összpontosítani a célszemélyre, aki ijedten emelte fel a kezét:
-Suga?-kérdezte tőlem hangosan.
-Ki.... ki vagy?-suttogtam rekedten, még mindig remegve...
-Lili vagyok, én vagyok az... Te jó ég, annyira örülök, hogy látlak...-ölelte át a nyakamat, nekem pedig lecsukódtak a szemeim.

-Lili?-ő csak bólintott... A levegőt vele együtt vettem, próbáltam újra levegőt kapni..
-Lili, annyira sajnálom... Sajnálom-suttogtam a nyakába.
-Mit?-hangja lágy volt, kezeivel a hajamba túrt.
-Én.... megöltelek... Megöltelek, Lili...-tört rám a sírás hirtelen..
-Ssshh, itt vagyok... Nem öltél meg, mert itt vagyok, élő vagyok. Fogd meg a kezemet-engedte le a kezét, hogy megérintsem. Valóban élő volt és itt volt.
-Muszáj elmennünk innen, különben Isaac megöl... Merre van a bázisotok?-miután elmagyaráztam odatámogatott... El sem mondhattam mennyire hálás vagyok neki..
 
-Nem mehetek be, akkor foglyul ejtenének a katonáid, és mint túszt tartanának... Ráadásul Isaac is kinyírna utána...-állt egyik lábáról a másikra.
-Visszajössz még?  Találkozzunk a fánál holnap...
-Rendben, ott leszek, ha el tudok szabadulni a férjemtől.
-Férjed?-hallottam meg a szót, amit sosem akartam hallani az ő szájából, legalábbis nem így. Lili beharapta az alsó ajkát, majd megszólalt:
-Nem is igazán nevezhetem annak... Tudod, az egyetemen segített nekem egy keveset, aztán a főnököm lett... És... Egyik éjjel, egy bulin kicsit sokat ihattam... Pár héttel később derült ki, hogy teherbe estem, Isaac pedig hajlandó volt vállalni a gyerekünket, így jelenleg együtt élünk, hárman. Én, Isaac és Emma...
-Eléggé megváltoztak a dolgok nem igaz?-vakartam meg a tarkómat idegesen..
-Nagyon is...-suttogta fájón.

***

Pár héttel később még mindig találkozgattunk... Megismertem általa Emmát, illetve több mindent megtudtam vele kapcsolatosan... Az érzéseim iránta hangyányit sem zsugorodtak, sőt magasabbra hágtak. Többé már nem volt az a fiatal lány,akit megismertem, de még mindig ő volt...Találkozásaink alkalmával egyre jobban égtem belülről, miközben beszélgettünk, míg egyik nap szokásosan a telt ajkait nézve, meg nem szólaltam:
-Lili, tudom, hogy jelenleg nagyon zűrös a helyzet, de... Én még mindig...-a mondatot nem fejeztem be, szimplán megcsókoltam az előttem lévő lányt. Ahogy ajkaink összeértek kiteljesedtem belülről, újra ép és egész voltam vele... Ő sem ellenkezett sokáig, visszacsókolt. Érintése megperzselt, majd borzongani kezdtem ujjai nyoma nélkül. Lesiklottam a puha ajkakról, majd a nyakát csókolgattam, ő pedig halkan felnyögött:
-Ezt....nem... szabad...
-Abbahagyjuk?-dermedtem meg hirtelen. Talán félreértelmeztem a testbeszédet.
-Suga, nekem családom van... Ott van Emma, és Isaac sem annyira....

-Mi nem annyira? Lili, ezt mind bemeséled magadnak.... Mindketten tudjuk milyen Isaac... Nézz csak a kezeden lévő véraláfutásokra..-kiáltottam indulatosan.
-Én meg tudnám adni mindazt, amire szükséged van... Ha egyszer leszerelek.. Elviszlek innen Emmával együtt, megígérem...-vettem lejjebb a hangerőből, míg Lili a kezein lévő lila foltokat, hegeket nézegette... Nem akart beszélni róla hogyan szerezte őket, hiába kérdeztem.. Csak annyit szuszakoltam ki belőle, hogy Isaac művelte ezt vele...
-Isaac nem fogja hagyni, hogy elmenjek, Suga... Utánunk fog jönni, bárhová is megyünk... Egyszerűen nem tehetsz semmit, se én...
-Találunk megoldást, ígérem... Kérlek, Lili, ne add fel a reményt-hajoltam közelebb hozzá, remegő ajkakkal bólintott, majd kitört belőle a keserves sírás... "

Lili szemszöge:

Suga meséje rádöbbentett mennyire gyenge volt és egyben erős nő volt a jövőbeni énem, de én nem akartam azt, hogy eltűrje a verést, hogy örökre Isaac bábja maradjak... Ki akartam törni, meg akartam mutatni, hogy a sorsomat én irányítom...
-Értem... Nem világos minden, de nagyjából értem.. Nézd tudom, hogy furcsa, de nem emlékszem a múltra, csak arra, amiket még a bevonulásod előtt éltünk át együtt. Szeretném, ha segítenél nekem valamiben...-Suga aggódva nézett végig rajtam, tudtam, hogy azt hiszi az emlékezetkiesés is Isaac műve, nem akartam neki elárulni az igazat, nem tudtam akkor mi történne... Nem kérdezősködött, csak annyit felelt: 
-Miben? Amiben csak tudlak, támogatlak..
-Taníts meg a fegyver forgatás művészetére... Csak te vagy rá képes... Taníts!

Jövőbeni Lili szemszöge:

Miután elzártam Lilit egy olyan helyre, ahol nem tud kiszabadulni, elsiettem, hogy megtaláljam a lányt, akit idehoztam. A régi házuk felé tartottam, ahogy közelebb értem egyre jobban rettegtem mi fogad majd...
Az ablakon belopózva, próbáltam megkeresni Lilit, a szemem a hűtőre tévedt, amin a régi rajzok, fényképek köszöntek vissza rám. Az egyik képen anyu, én és egy ismeretlen férfi mosolyogtunk a kamerába, anyu mosolya azonban torzabb volt, mint gondoltam, a férfi hátulról szorította a kezét...Nem emlékeztem erre a képre, se a férfire.
A mindent beterítő csendbe egy síró gyerek hangja hasított bele:
-Hyemi?-ismertem fel, majd mint valami őrült rohantam a hang irányába, hogy megmenthessem, de nem ő volt az...
-Gyerünk, ne húzd ki a gyufát, kisasszony, különben tudod mit teszek veled... Sipirc az ágyba...anyád nincs itt, hogy megvédjen, szóval ne is várd őt.. Lelépett azzal a katonával henteregni, de ne félj... megkeresem. Aztán lesz ne mulass-az ismeretlen férfi volt az...

Egy kislány kezeit szorongatta, akinek arca fájdalmasan eltorzult, miközben erőlködött a túlélésért... Nagy szemeiből patakzottak a könnycseppek, könyörgött, hogy engedjék el, de a férfi nem kímélte. Megütötte újra és újra, míg végül a lány teste elernyedt.  A testem remegett, akár a nyárfalevél, leguggoltam, hogy erőt vegyek magamon és segítsek a lánynak, de egy hang sem jött ki... Féltem... Túlságosan féltem..
-Kérem....Eressze el-suttogtam akadozva.. A férfi felém fordult, majd felháborodottan kiáltott rám:
-Mit keres itt? Egyáltalán hogy jutott be ide? Ha hívni meri a rendőröke... Emma? Te vagy az?-tekintete még mindig perzselő haraggal volt tele, épp mint kislánykoromban. Minden eszembe jutott... Rosszul hittem, anya hazudott nekem... Nem Suga és az ő gyermeke vagyok, hanem ennek a féregnek a lánya, Emma vagyok...

   

Chapter 18-Az első találkánk..

Chapter 18-Our first meeting

 -Végre, hogy felébredtél-ugrik mellém egyből. Hagyom, hogy az ölébe vegyen és egy vizes ronggyal mossa le a rám ragadt piszkot... Jól esik a langyos víz felhevült testemnek..Olyan, mintha transzba estem volna, hát ennyire mély érzékcsalódásokkal kell már számoljak? Mikor ébredek fel? Nem tudtam a választ, csak azt, hogy most itt volt mellettem és nekem ki kellett használjam ezt az alkalmat... Vad nyughatatlansággal karoltam át a nyakát, hogy ne tűnjön el akár egy szellem...

-Minden rendben?-kérdi ijedten, teljesen hétköznapi hangsúllyal, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy mi ketten találkozunk...

-Én... Te... Tényleg te vagy az, Suga?-kérdi valaki hisztérikusan az én hangommal. De én nem lehetek ez a megtört hangú nő.. Én ennél bátrabb vagyok és nem vagyok ennyire érzékeny.

-Én vagyok az.. Itt vagyok, és itt is maradok-suttogja a hajamnak lágyan dörmögve. 

-Ne halj meg, rendben?-kérem fojtott hangon, ahogy eszembe jutnak a jövőbeni énem szavai...

-Nem fogok... Add ide a kezed-kéri mosollyal, én pedig vonakodva, de odanyújtom. A kezemet fogva a pólója alá vezeti a tenyeremet, addig míg meg nem találom a ritmusos dobogást.

-Érzed, igaz? Kezdj el lélegezni ki és be-mondja lágyan, én pedig lassan elkezdek a szíve ritmusára lélegezni. Először akadozva megy, de ahogy a kezem alatt érzem a ritmusból ki nem eső dobogást, én is egyre jobban belejövök.. 

-Nagyon jó, ügyes vagy-simítja meg a hajamat. Kis mosollyal válaszolok, a szavai pedig elakadnak. Az ajkai lassan közelednek, majd megállnak pontosan pár centire az arcom előtt. Suga habozik,kérdőn bámul le rám, én pedig csak lassan bólintok. A kezeivel az arcomat fogja, én pedig hagyom, hogy végre megtörténjen az, ami évekkel ezelőtt hiányzott már. Lágy, de forró csókja eltünteti Isaac tegnapi nyomait az ajkaimról. Úgy érzem magam, mint aki megtisztul ebben a pillanatban. Suga csókja egy kicsit követelőbb lesz, de cseppet sem bánom... Nyelve tolakodón utat talál az én nyelvemhez, majd szenvedélyes táncba merül a kettő együtt. Sosem éreztem még ilyet. A kezem , ami még mindig Suga pólója alatt van, meghallja Suga szívének iszonyatosan gyors tempóját. Tetszik nekem, hogy ilyen hatással vagyok rá... Tetszik, hogy valóban azért van velem, mert szeret... Tetszik, ahogy megkérdezi én mit akarok és nem önkényesen használ ki... 

Szabad kezemmel a hajába túrok, miközben pihegve veszem a levegőt... A nyakamat csókolgatja, amivel a sírba visz, legalábbis megmernék rá esküdni, hogy ez az egyik legjobb dolog... Az ajkai visszatérnek az enyéimre, amint elkezdem hiányolni.. Mégis mi ez? Telepátia? Nem tudom, de megőrjít ez az endorfin, amellyel ő veszi el a fájdalmam. Mert érzem... Érzem, ahogy csökkenti a perzselő érintést és helyrehozza a tegnapom... Elvisz egy olyan mába, amelyért tegnap könyörögtem... Én is adni akarok neki, nem csak kapni... Én is boldoggá akarom őt tenni, így aztán a következő pillanatban már a nyakát szívogatom. Halkan felnyög egy kicsit, mikor jobban megszívom, de nem annyira, hogy fájdalmat okozzak.. A kezeivel a testem vonalát simítja végig, én pedig nem ellenkezem... A fenekembe markol finoman, kicsit habozva, hogy vajon meddig engedek... Jól esik a figyelmessége, és az, hogy tud uralkodni magán... Én viszont annál kevésbe tudok, miután leveszi a felsőjét...

-Segíts elfelejtenem-suttogom megsemmisülten. Suga meghallja mit mondok, majd eltol magától egy kicsit, mikor nekem pont a közelségére lenne szükségem..  Remegve nézek rá, arra várva, hogy visszajöjjön, de ő csak mozdulatlanul figyel:
-Mi történt?-kérdez fesztelenül, egy csipetnyi türelmetlenséggel a hangjában. Nem tudom, hogy vajon tud-e arról, hogy férjem van, de abban biztos vagyok, hogy ez nem az első találkozásunk.

"A tegnap emlékei rám törnek hirtelen.. Újra érzem az ujjait a bőrömön, a fájdalmas szorítást... Hallom a tegnap csapásait, ahogy próbálok kiszabadulni hitvesi ágyam fogságából... A sikoltásaimat elnyomja a televízió, ami max hangerőn üvölt velem együtt... Végül felhagyok a ficánkolással, és könyörgésbe kezdek... Isaac csak nevet, miközben pénzt ígérek neki azért, hogy abbahagyja. Rám néz vad agresszivitással a szemében,miközben csak annyit mond:
-Mindig azt hiszed, hogy véghez tudod vinni az alkuidat. Mennyire szomorú, hogy ezt már eljátszottad egyszer és akkor sem adtad meg nekem, amit akartam...-kacag fel, majd fejbe vág a lámpával, amint újra neki kezdek a kiabálásnak. Erős sötétség mar belém, majd kiteljesedik bennem, én pedig fájdalmasan próbálom áttörni az ájultság falait, hogy újra és újra felvegyem a küzdelmet mocskos férjem ellen..."

-Lili... Én vagyok az, itt vagyok melletted-egy tenyér simul összegörnyedt hátamra, míg a levegőt nehezen szedem és a hányinger erőteljesen kerülget...
-Lili... Ő volt az? Bántott?-kérdez birka türelemmel, én azonban nem bírok válaszolni, egyre csak sírok, míg nem a reggel belém plántált étel a padlón végzi... Suga arrébb lök, mielőtt a saját hányásomba dőlnék.
-Egy kicsit maradj így, jó? Ne mondj egy szót se, rendben?-kér, miközben egy takaróval betakar. Amint végez, behív valakiket, akiket én csak nehezen látok a takaró egyik résén át. Kadétok lehetnek, akiknek Suga türelmetlenül osztja ki a parancsot:
-Takarítsátok fel egy kettőre!-kéri őket sebesen. Az egyik katona kíváncsian bámulja a takarót, én pedig próbálok levegőt sem venni:

-Hadnagy, mégis mi történt?-kérdez a zöldfülű, miközben leselkedik.
-Az egyik szeretőm rosszul viselte a mai meneteket...
-Oh, hadnagy, maga sosem hagyja pihenni a szolgáit?
-Miről beszélsz, Minhyuk? A hadnagyunk kegyesebben bánik a szolgáival, mint bárki más. Azonban az engem is meglep, hogy uraságod az egyik szolgáját szeretőnek használja. Mindannyian tudjuk a hadseregben, hogy ön az, aki a legönmegtartóztatóbb módon viselkedik, mióta együtt szolgálunk.
-Köszönöm, Hyuk szakaszvezető, most azonban takarítsanak ki, mielőtt szólnom kellene a közvetlen főnöküknek, hogy mindkettőnek alaposan fel van vágva a nyelve-ezután Hyuk és Minhyuk gyorsan felsikálják a padlót, majd kimennek. Suga visszasiet hozzám, majd leveszi a takarót a fejemről:

-Ne haragudj , Lili. A fiúk itt egy kicsit... mások. Muszáj velük egy kicsit szigorúbban beszélnem, ha valóban azt akarom, hogy tiszteljenek, mint vezért-magyarázkodik nekem.
-Azt mondtad nekik, hogy egy vagyok a szeretőid közül?-kapkodom a levegőt idegesen.
-Nos.. igen, de nézd nem úgy gondoltam.
-Mégis hány szeretőd van, akikkel játszadozhatsz? Mennyit kínzol meg úgy, ahogy azt velem is tették?-vagdalkozom a szavakkal hisztérikusan.
-Hogy miii? Miről beszélsz?-a kérdéseire elfordítom a fejemet, nem akarok válaszolni neki.
-Lili, nézz rám! Nézz rám!-kiált rám, én pedig összerezzenek. Mély csend üt be a fülledt szobában.

-Ne haragudj, nem akartam kiabálni... Nézd, a szeretőimről.. Igen, volt 3, de egyiküket sem én akartam, ők ajánlották fel magukat, én pedig mindig kegyesen bántam velük, miközben te jártál a fejemben.  Hamar meguntam őket, de ezzel ők is tisztában voltak, jelenleg a katonai fizetésemből, és ami még a bankkártyámon maradt segítettem nekik elkezdeni egy vállalkozást, amiből jól megélhetnek. Azóta nem láttam őket... A fiúk is ugyanígy tartják számon itt, a bázison.
-...Értem, ne haragudj, amiért olyat feltételeztem rólad, te jobb ember vagy, mint ő-suttogom a levegőbe.
-Kicsoda, Lili?-próbálja belőlem kiszedni az információt.
-Isaac-a hangom megremeg, miközben Suga felé fordítom az arcomat. A szemei lángolnak a dühtől, ahogy az öngyújtójával szórakozik, miközben a következőket mondja:
-Ahogy azt sejtettem, ideje lepuffantanom azt a félkegyelműt.

Chapter 17-Hallucináció...

Chapter 17- Hallucination...

Aznap éjjel az az elmebeteg, akit a férjemnek kellett szólítsak megerőszakolt... Hiába ütöttem, kiabáltam, sikoltoztam éjjel nem eresztett el, míg végül elege lett a kapálózásomból és fejbe vert az ágy mellett található lámpával... Másnap a lepedő alattam vérben úszott, a világ pedig kavargott velem... El kell szökjek és felbontanom ezt a házasságot, míg megtehetem... Be kell bizonyítanom, hogy a férjem egy szadista állat, aki nem kegyelmezett nekem tegnap éjszaka... A jövőm jelenleg katasztrofális kezekben volt... Mégis miért tűrte el a jövőbeni énem ezt a magatartást? Miért? Egyre csak visszhangzott bennem a kérdés... Felöltöztem a szekrényben talált ruhákból, majd kiléptem a szobából, amely rettegésem színhelye lett.

-Anya?-szaladt felém egy alig 6-7 éves kislány fejecskéjét kócos hajfonatok fonják körbe... Gyönyörű volt, azonban egy 3 éveshez képest túlságosan komolyan nézett rám. Bármennyire is tagadtam, olyan volt mint én, azonban újra és újra ugyanaz a kérdés rágott belülről: Ki az az anya?

-Drágám, hát végre felébredtél. Emmának már nagyon hiányoztál-felelte a férjem mézesmázos, mesterkélt hangon...

-Miről beszélsz? Mi... Mégis mi a fenéről beszélsz?-ejtettem ki a szavakat zavarodottan... Majd egyre hangosabban... Kezdtem sokkot kapni... 

-Hogy beszélsz a gyerekünk előtt, Lili?-kapta el azt a karomat,amelyiket tegnap megrántott. Most ugyanúgy éreztem szorítását, és legszívesebben felsikoltottam volna a fájdalomtól, de ekkor a lányomra tévedt a tekintetem. Ijedten húzta össze magát a mackóját szorongatva...

Nagyot nyeltem, majd kitéptem magam Isaac szorításából... Közelebb léptem a kislányhoz, hogy jobban szemügyre vegyem... Hasonlított rám, és Isaac-ra is, szóval nem hazudott.. Leguggoltam, hogy egy vonalban legyek vele. 

-K-kicsim... Ne haragudj, anyu egy kicsit elfáradt és ezért kezdtem el kiabálni...-próbáltam a csöppséget felvidítani... 

-Anya? Valami rosszat tettem?

-Jaj, dehogyis, drágám-öleltem magamhoz a búskomor kislányt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem éppen Isaac volt a mintaapa... 

-Ma is elmész?-kérdezte Isaac vigyorogva. 

-Anya, nem akarom, hogy elmenj. Ne menj-omlott a karjaimba sírva. Isaac pedig pontosan ezt akarta az arckifejezéséből ítélve...

-Anyunak muszáj elmennie, drágám, de amint hazaérek mesélek neked, jó?-suttogtam a kicsinek. 

-A kedvencemet?-nézett rám nagy szemekkel. 

-A kedvencedet-sóhajtottam.
-És a hajamat is kibontod?
-Igen-Emma megnyugodott, majd együtt indultunk el. Ő iskolába, én pedig nem tudtam merre...

***
 

Visszamentem oda, ahonnan jöttem... A halottak még mindig a földön bűzölögtek, miközben varjúk köröztek a fejem felett. Ideges voltam, de a végére kellett járjak mi folyik itt... A holtakat kerülgetve, egyszer csak valami megragadja a bokám. Odakapom a fejemet... Egy ázsiai véres arcú férfi szorítja a lábam.. Hörögve nyúl az oldalához...

Megsajnálom, biztos ott találta el a golyó.. Leguggolok, hogy segítsek valahogy a szerencsétlenen... Ő gyorsan mozog, a következő pillanatban egy fegyver tapad a homlokomhoz... Dermedten bámulom a rám vigyorgó férfit... Mégis miért? Én csak segíteni akartam neki... Mit követtem el ellene? A fegyver töltve... Ezt jelzi számomra a lövés, amikor a golyót nem a fejembe, hanem az égbe röpíti... A következőt viszont nekem szánja... Ebben biztos vagyok... A jeges rémülettől észre sem vettem, hogy már rég sírok.. A könnyek záporoznak lefelé az arcomon, de még arra sincs energiám, hogy letöröljem őket..

A férfi vigyorogva helyezi vastag ujját a ravaszra... Lehunyom a szemem.. Itt a vég... Várok pár percet, hogy mikor sül el a pisztoly... Majd meghallom a lövést... Nem tudom mire, de várom a sötétséget, hogy eltűnjek vagy a fényt... Egyik sem jön,még percekkel később sem, se a fájdalom... Nem érzek semmit.. Ilyen lenne a halál? Tompaság vesz körül a vég pillanatában?
-Lili... Annyira sajnálom-még most is az ő hangját hallom... Mégis mivel érdemeltem ezt ki? Ő már halott és többé nem tér vissza... Ne képzelődj, Lili... Valaki nyöszörög, de nem tudom ki az... Semmit sem érzek.. A szemeim továbbra is csukva, a könnyeim hullanak... Valaki felemel és csitítja azt a valakit, aki nyöszörög...

Mi lesz Emmával? Nem hagyhatom ott Isaac-kel. A gondolatra, hogy mit tehet vele az én férjem elborzadok... Vissza akarok menni, elölről kezdeni, de az élet nem videojáték, ahol több életem van... Csak egy van, vagyis volt, mert éppen most vesztettem el... Mit mondana most a jövőbeni énem? Nem tudtam megmenteni senkit... Még magamat sem.. Erősen markolom az ismeretlen kezét, megnyugtató, hogy még a halál pillanatában sem vagyok egyedül, így nem akarom elveszíteni ezt a valakit, aki óvón von a mellkasához, és aki ezt a másikat csitítja...

-Lili, nyisd ki a szemed, kérlek-még mindig az ő hangja szól hozzám. Ha kinyitom ő fog visszanézni rám? Annyi év után látni fogom őt? Megérinthetem majd? Vajon még mindig úgy szeret, mint régen? Vagy már csak a saját hallucinációm foglya vagyok?
-Lili, én... tudom, hogy sok mindent rontottam el, de szeretném, ha kinyitnád a szemed és visszatérnél ide, hozzám...-olyan fájdalmasan suttog, beleremeg a lelkem is.. Vissza akarok térni.. Hozzá... A mostba..
De amint eszembe jutnak ezek a gondolatok felbukkan előttem a tegnap emléke... Eszembe jut milyen helyeken érintett meg Isaac..Hogy mennyire megalázottnak éreztem magam... Ugyanúgy érzem az érintése nyomait... Most perzselve égnek a keze nyomai a testemen... Mocskosnak érzem magam tőle... El akarom felejteni... Ki akarom törölni az érintéseit az emlékezetemből... Azt akarom, hogy valaki segítsen feledni... Hogy képes legyek felkelni és harcolni egy jobb sorsért... De azt is tudom, hogy addig öntudatlan maradok, míg össze nem kapom magam... Az első lépés az enyém... Márpedig most lépni fogok...

A szemeim lassan felnyílnak... Egy szobában vagyok, de nem a férjemmel közös szobában... A félelem az ágyhoz kötöz... Hol vagyok? Lassan nyílik az ajtó, majd egy középmagas alak sétál be.. Erősebbnek tűnik, mint én... Esélyem sincs védekezni, ha rám támad.. A fejemet és a gyomromat kell védenem, ha közel harcra kerül a sor, emlékeztetem magam az általános önvédelmi oktatásra, amit már több, mint 10 éve vettem...
Az öklömet is felemelem, hogy gyorsabb lehessek, mint a belépő idegen. Ha fürge vagyok, akkor le tudom ütni, majd kironthatok innen... A fejem fölé emelt öklöm azonban a levegőben marad, amint meglátom, hogy Suga-val állok szemben...

Chapter 16-Anya...? Férj...?

 Part 3- A jövő meséje

 

Chapter 16-Mum..? Husband...?

Zuhantam a semmibe... Minden ködös volt körülöttem, így behunytam a szememet, majd meghallottam valamit mellettem süvíteni. Kinyitottam a szememet... Kisebb-nagyobb gömbök mellett süvítettem el.. Némelyek ismerősnek tűntek. A szüleimet láttam, amint a nővéremmel beszélgetnek, én is ott voltam, de akkor még kisebb voltam. A következő gömbben elballagtam az óvodából, mindenki büszkén mosolygott rám, mintha valami hőstettet vittem volna véghez. Egyre csak következtek a gömbök, amelyek közelebbről nézve inkább buborékoknak néztek ki... Mindegyik egy-egy emlékképet tárt elém. A következőben megláttam magamat, amint Suga-val beszélgetek az első alkalommal. A kép elmosódott előttem, mielőtt megérinthettem volna. 

-Ne nyúlj hozzájuk-kért a jövőbeni énem, akit észre sem vettem eddig. 

-Mik ezek?-kérdeztem rekedten. 

-Emlékgömböknek hívják őket. Megmutatják az összes emlékedet,ha úgy akarod. Ha hozzájuk érsz, akkor egy illúzióba invitálnak az adott emlékkel kapcsolatban, csak akkor kerülsz ki az illúzióból, ha visszaállítod az eredeti emléket. 

-Oh, értem, tehát nem nyúlhatok hozzájuk egy ujjal sem-szomorodtam el. 

-Nem, sajnos nem. Volt egy élményem, mikor összekuszáltam egy emléket, és alig bírtam rendbe tenni a dolgokat-mosolyodott el kedvtelenül.

-Hogy történt?-kérdeztem, miközben megérintettem a vállát. 

-Én... csak azt hittem, hogy újra láthatom, de...-sírva fakadt. Volt sejtésem kiről beszél, így átkaroltam. Ketten osztoztunk a bánatban. 

-Mindent rendbe hozunk-suttogtam, de nem tudtam eldönteni, hogy az ő meggyőzéséért vagy a magaméért mondom-e. Jövőbeni énem letörölte a könnyeit és elmosolyodott:
-Ott van a gömb, amit kerestünk. Nehezen, de bele fogunk repülni, lehet, hogy a gömb ki akar majd lökni, de állj ellen. Muszáj bejutnod-mosolyogva követtem az utasításait, és egyszer csak bent voltam a gömbben...

***

A földön feküdtem... Éreztem a felperzselt fű égett szagát a tüdőmben, habár nem tudtam hol vagyok pontosan. Felültem, de minden egyes tagom fájt.. Körülöttem egy kisebb erdő terült el... Halott emberek mindenütt... A hányinger kerülgetett a látványukra. A jövőbeni énemet kerestem, de eltűnt... Nem tudtam mit kellene tennem ebben a helyzetben. Egy katona közeledett felém. Tudtam, hogy nem vett még észre, így visszafeküdtem a földre és behunytam a szemeimet... Egy lépés...Majd még egy... A lélegzetemet visszafojtva számoltam a lépteit, és könyörögtem magamnak, hogy még egy kicsit bírjam ki levegő nélkül. Valaki elkiáltotta magát, a katona pedig elfutott. Levegőért kapkodva ültem fel újra. Ideje elmennem innen, mielőtt még bárki vissza nem jön és le nem lő, vagy bilincsbe nem ver. 

Addig futottam, míg számomra ismerős lett a táj.. A városban voltam, ahol gyerekkorom óta éltem, de teljesen máshogy nézett ki. Lepukkantabb volt, mint az emlékeimben. Sehol senki, csak én járkáltam az utcákon. Megtaláltam a könyvtárat, ahova mindig jártam. Tudtam, hogy itt tudok információt szerezni leginkább, így beléptem. 

A könyvespolcok feltúrva, lapok szerte széjjel, mintha egy kisebb hurrikán söpört volna végig... A könyvtáros pulthoz léptem, ahol egy reszkető idős asszonyt pillantottam meg. 

-Elnézést-szólítottam meg, ő azonban még jobban összehúzta magát. 

-Nem akarom bántani.. Kérem... Mi történt itt?-a nő kicsit kiegyenesedett, én pedig küldtem felé egy biztató mosolyt. 

-Mindent feldúltak... Elvitték a lányomat, majd a fiamat is, a férjemet lelőtték, engem pedig itt hagytak...-suttogta halálra rémülten. 

-Ki volt az? Kik tették?-többet kellett megtudjak az esetről, hogy tisztán lássak. 

-A koreaiak... Miután kitört a háború Dél és Észak között Dél balkáni segítségért sietett, de mire ideértek elfogyott a tartalékuk és kifosztották a várost. A fiatal fiúkat elviszik és besorolják magukhoz katonának, a lányokat megerőszakolják, majd megölik... Mindenki bezárkózott, vagy elutazott. 

-Értem, ne aggódjon minden rendben lesz...-próbáltam megnyugtatni, miközben magamban ugyanannyira féltem, mint ő... 

A jövőből érkezett Lili szemszöge: 

Sürgősen el kellett tüntetnem azt a Lilit, aki ebben a korban élt, így otthagytam a mostani Lilit. Nem hagyhattam, hogy találkozzanak, mert akkor megsérülne az emlék, és ki tudja mi történne velük. Én láthatom, mert én nem ő vagyok, de Lili előtt még nem fedhettem fel ki is vagyok. Még nem ért el odáig, és ha szerencsém van, akkor soha nem is tudja megtudni... Egyből kiszúrtam őt, éppen egy csapat gyereket kísért el a búvóhelyre... Az előttem lévő kép, ahogy kísérgeti a gyerekeket, mintha a sajátjai lennének kicsikart belőlem pár könnycseppet... Engem nem tudtak így kísérgetni, se Hyemi-t... Néztem, ahogy az egyik gyerek megbotlik, ő pedig utána kap és időben elkapja a síró gyereket, majd magához szorítja óvón. Fájt a látvány... Cselekednem kell, nem lehetek érzelgős. Letöröltem a könnyeket az arcomról és neki indultam. Megvártam, míg a gyerekek a búvóhelyre érnek, majd mielőtt Lili is elbújhatott volna hátulról támadtam. Nem számított rá, így azonnal leterítettem, elvonszoltam egy biztonságos helyre és megkötöztem, hogy ne tudjon előjönni, még az ajtót is rázártam. 

-Most valaki más fogja végig játszani a történetedet, anya...-suttogtam könnyek közt, ahogy ott hagytam a helyet.. 

Lili szemszöge: 

Sietősen elhagytam a könyvtárat, majd belefutottam valakibe, aki nem tűnt ismerősnek:
-Lili, végre... Hol voltál??? A gyerekeket faképnél hagytad?-ostromolt a kérdésekkel. 

-Ne haragudj, én csak... dolgom volt-próbáltam menteni a menthetőt. 

-Te jó ég, ne nézz rám így... Nem én foglak kinyírni, hanem a főnököd, meg a férjed... 

-A férjem?-kérdeztem meghökkenve. 

-Igen, itt is van-mutatott egy magas férfira, aki egyenesen felém közelített mosolyogva. 

-Végre, hogy megvagy, bébi... Már azt hittem elragadott valamelyik katona magának-nevetett fel reszelősen. A hideg is kirázott tőle, de visszamosolyogtam rá.

-Ami azt illeti Isaac én jobban félteném a feleségemet, de neked biztos jó viccelődni ilyesmivel-komorodott el az a nő, akit furcsa mód a barátomnak éreztem. 

-Igenis féltem őt, de tudom milyen erős nő, így aztán kicsit lazítottam a gyeplőn, Léna-vigyorodott el, majd száján csókolt. A csókból éreztem, hogy valószínűleg nem józan. A legkisebb mértékű alkoholt is megtudtam állapítani, ha valaki ivott. Isaac észrevette, hogy gyanúsan méregetem, így kézen fogott és elkezdett húzni valamerre. 

-Ne haragudj, Léna, de sürgősen kényeztetnem kell a feleségemet-cinkos pillantást váltottak, Isaac pedig rám kacsintott. 

-Lili rettenetesen szerencsés vagy, hogy ilyen férjed van-kiáltott utánunk Léna, de mi már el is tűntünk egy ház ajtaja mögött...

*** 

-Hol voltál?-kérdezte Isaac fenyegetően. 

-A könyvtárban-mondtam higgadtan neki, habár megijesztett hirtelen jövő agresszivitása. 

-Tudod mit hallottam ma?-kiabált rám. 

-Micsodát?-remegtem meg, miután megrázott. 

-Megcsalsz? Méghozzá az ellenség egyik tagjával?-szorított az ágyra, én pedig nem tudtam hova bújni a szorítás elől. Kellemetlen volt, próbáltam arrébb menni, de erősen tartotta a csuklómat a lábával pedig a lábamon ült térdelve. A lábszáram égett a fájdalomtól, így felsikoltottam. Kértem, hogy eresszen el, de nem tette, úgy tűnt élvezi a helyzetet... Nem tudtam elképzelni hogyan mehettem hozzá ehhez az elmebeteghez... 

Chapter 15-Az igazság..?

Chapter 15-The truth..?

Lili szemszöge:

A földön ülök.. Ijedten bámulok fel az ágyamon ülő nőre, aki azt állítja "én". Nem kételkedem benne, hogy egy elmeháborodottal van dolgom, de tudom, hogy ha most ellenkezek, akkor nekem is támadhat, így próbálom kerülni a konfliktust. Egy tervet kell kovácsoljak, hogy eltüntessem innen... 

-Tehát, Lili, vagyis én... Mi lenne, ha főznék egy teát és leülnénk beszélgetni? Hmm?-kérdezem, miközben feltápászkodok a földről. Felhúzott szemöldökkel néz rám vissza, mint aki tudja mire készülök. Mielőtt még válaszolhatna kiteszem a lábamat a szobámból. Az ajtónak simuló gerinccel nézem a semmit és gondolkodom. 

A konyháig vándorlok, közben vissza pislogva, hogy követ-e, de nem. A kezembe veszem az első telefont, amit meglátok,és épp tárcsáznék, mikor a megkocogtatja a vállam:

 -Ez nem a vízforraló, azt hiszem-mutat a készülékre. 

-Ne haragudj, csak az apámat akartam visszahívni, mert keresett-hazudok automatikusan, miközben magamban segítségért kiáltozom. Gyorsan egyfajta mentőötletért kutatok az agyamban és nem is késlekedik a B terv. Lopva "magamra" pillantok, aki kíváncsisággal nézegeti a készüléket.

-Ki kell mennem megnézni a postaládát, addig várj meg, rendben? 

-Legyen. Addig elkészítem a teát, jó?

-Tökéletes-mondom és nyitom is az ajtót. A kapun kilépve gyorsan szedem a lábaimat, mintha üldöznének. A következő pillanatban a semmiből előtűnik az elmeháborodott nő. Nem tudom honnan került elém, de bepánikolva futok a másik irányba, mire újra megjelenik előttem. Megtorpanok, a kezemet zakatoló szívemre téve lihegek.

-Hova szaladsz?-kérdezi élesen karba tett kézzel. 

-Tűnj el! Hagyj...-kiáltom, mert félek... Rettenetesen megrémít ez a nő, és a nagyon is valósnak tűnő illúziói.

-Nem akarlak bántani, menjünk vissza és beszéljük meg. 

-Nem akarok beszélgetni, nem, nem!-sikoltozom, mikor elkapja a karom. A képet látom az agyamban és ennek a nőnek az arcát, a vészjelző csíkokat és minden egyéb kísérteties dolgot, ami körül vett az utóbbi napokban. 

-Meg egy szó az utcán és ezzel ütlek meg!-húz elő egy korbácsot a táskájából. A szemeim kimerednek, nem hiszem el mibe keveredtem. A szavak a torkomra fagynak, nem tudom hogyan szabaduljak ebből a helyzetből. 

-Gyere szépen és nem lesz semmi gond-mondja unottan, miközben tol maga előtt, mert magamtól nem tudnék moccanni sem... 

-Jól van, ülj le ide, hozom a teát. Most biztos szükséged van rá-mondja halkan, mintha egy benyugtatózott beteghez beszélne. A meleg teát szorongatom remegő kézzel, mintha ez lenne az egyetlen kapaszkodóm.
-Ne haragudj az előbbiért, nem akartalak megütni-mondja bűnbánóan.
Egy szót sem szólok, mire folytatja:
-Én csak.. Szeretném, ha hinnél nekem. Jót akarok neked/nekem. El sem tudod képzelni mi minden történt odaát.
-Odaát?
-A jövődben. Onnan jöttem, hogy segítsek neked helyre hozni a dolgokat.
-Mégis miért kellene hinnem neked?-teszem fel fáradtan a kérdést.
-Hát emiatt-teszi elém újra ugyanazt a képet.
-Ő nem... Ő nem Suga. Érted? Ő NEM Suga -temetem az arcomat a kezeimbe.

-Tudom, hogy nehéz elfogadnod, de hinned kell nekem, nem hazudok. Van nálam más is-mondja, majd előhúz egy tablet-re emlékeztető szerkentyűt, pötyög rajta, majd egy hologram jelenik meg:
-Lili, találkozzunk újra holnap a szokásos helyünknél! Vigyázz, hogy meg ne lássanak, és semmisítsd  meg az üzenetet, miután meghallgattad-mondja ez a valaki, aki kísértetiesen hasonlít rá és akinek homályos arcára vér tapadt.

-Ne szórakozz velem. Ez egy hamisítvány-suttogom magamnak, mert képtelen vagyok hinni ebben az egészben.
-Bár az lenne...-ereszt el egy sóhajt.
-Jól van, mesélj, mondd el miért vagy itt-suttogom.

-Miután Suga elment a katonasághoz... Az 1.évében kiképezték, fogalma sem volt róla mi készülődik.. hogy egy háború harcosává válik.. Aztán hivatalosan is kitört az, amitől tartott. A főnökei magasabb pozícióba helyezték és Magyarországon át a Balkán felé irányították egy kisebb csapattal, hogy támogatást szerezzen Észak-Korea megállításához. Azonban a Magyarországra érkező csapat egy része dűtött, borított. Városokat dúltak át élelemért, asszonyokat szentségtelenítettek meg puszta szórakozásból. Hamarosan kisebb háborús övezet alakult ki nálunk is.

-Te addigra már tanítottál, ahogyan azt szándékoztad, a gyerekek imádtak, de miután pár iskolát feldúltak, meg kellett tanulnod bánni a fegyverekkel. Nem voltál elég erős, hogy bárkit is megölj, de kárt könnyen okoztál. Természetesen találkoztatok... Újra felébredtek az elfojtott érzelmek, és titokban újra és újra találkoztatok... A főnökei rájöttek... Elfogtak téged... Ő pedig menteni próbált... Ez minden...Azért jöttem, hogy visszavigyelek a jövődbe, hogy segíts nekem és Suga-nak.. Éld újra a jövődet..-mondta könnyes szemekkel, de nekem valami nem stimmelt.Valami azt súgja elhallgat előlem valamit.

 -Legyen... Nagyon nagy őrültségnek hangzik, de megpróbálok segíteni... Mikor indulunk?
-Most...-lökött a padló felé, én pedig zuhantam az előttem megnyíló semmi felé.

Chapter 14- Álmok, melyek olyan rosszak, mint a valóság...

Chapter 14- Dreams as worse as reality

Az ismeretlen szemszöge: 

A mai nap is ugyanolyan, mint a többi. Őt követem, ahogy általában szoktam... Gyakran éjszakánként jár haza, és mindig a háta mögé néz... A frászt hozza rá a legkisebb rezdülés is.. Néha azt hiszem lát, mert olyan merően bámulja a búvóhelyeimet, aztán rájövök, hogy nem... Sosem lát meg.. Valahogyan rá kell jönnie az igazságra.. Össze kell szedjem magam, eddig semmire se haladtam és már itt vagyok 3 napja... Az időm kezd fogyni... Ma muszáj elmondanom neki, különben Hyemi-t is elveszítem... Nem hiába harcoltam azért, hogy én jöhessek el hozzá beszélni... A tanács szerint alkalmatlan vagyok, de ez hazugság... A tanácstagok szerint belsőleg erősebb vagyok, mint ő, de ez nem is csoda... Neki még keresztül kell mennie azokon, amiken nekem is kellett. Mivel azt mondják olyan vagyok, mint ő, ezért biztosan meggyőzzöm... Már csak egy terv kéne, mert a jelekből nem ért...

Lili szemszöge: 

Napról napra jobban rettegek... Minden apróságra felkapom a fejem. Aludni sem bírok napok óta, nem tudom mit is tehetnék.. Minden éjjel felriadok...Olyan álmok gyötörnek, mint még soha.. Mikor látom őket, akkor annyira valóságosak... Minden éjjel más,de a helyszín ugyanaz... Egy csatatér, ahol hullák tömkelege fekszik a földön. Fölöttük dögevők, amik nekem esnek... Felsikoltok, de nem segít. A ruháimat szaggatják, majd a bőrömet...A kezemmel védekezem... Aztán a dögevők eltűnnek, a kezemben felajzott íjat tartok... 

Velem szemben is áll valaki fegyverrel, de nem látom az arcát, a fegyverrel nem a fejemre céloz, hanem lejjebb, így követem a tekintettemmel a puska csövének célját... Dermedten állok, amint észreveszem nagy hasamat... A szavak a torkomra forrnak... Az íj kiesik a kezemből, térdre esem és könyörögni kezdek, azonban a szavaimat elmossa a zuhogó eső... vagy a könnyeim... 

Ma is felkelek... A kezeim görcsösen szorongatják a takarót, a levegőt nehezen szedem... A kezemmel automatikusan a hasamhoz nyúlok, pedig tudom, hogy nincs ott semmi, amit védenem kellene. Mélyet sóhajtok, és addig ülök az ágyban, míg a légzésem helyre nem zökken. 

Kivánszorgok a takaró alól, a hideg levegő megcsap, miközben az íróasztalom és a könyves szekrényem közötti szekrényemhez lépek, hogy elővegyek egy pólót és nadrágot. 

A kiválasztott kék póló a kezemben van, mikor az íróasztalomon feltűnik egy gyanús tárgy. Közelebb lépek... Egy megfordított kép az írással: Segítened kell!-írja a kép hátulja...

A szemeim kiguvadnak, legszívesebben visszabújnék az ágyamba... Ez már nem normális, csak úgy segélykérő képek és vészjelző szalagok kerülnek a szobámba... A hajamat tépem idegességemben, félek megfordítani a képet... Nem akarom látni mi van rajta... Leveszem a kukám fedelet és bele söpörném, de a kép leesik a padlóra.. Miközben leguggolok és felveszem, megpillantom a fotót és a kék pólóm ki is esik a kezemből.. A fotón Suga van... Legalábbis nagyon hasonlít rá és mégis idősebbnek tűnik.. Homályosan, de látom, ahogy a földön fekszik, a mellkasán hatalmas vérfolt... 

A szám elé kapom a kezem, és remegni kezdek... Feladom, megadom magam, bárki is zargat.. Csak hagyjon békén és megadok mindent, amire vágyik... Ne kísértsen tovább, mert ezt már nem bírom elviselni...A könnyek előtörnek,habár már egy pár napja nem is tudtam sírni...

-Elnézést...-hallom a hátam mögül, én pedig automatikusan védelmezően rakom magam elé a leejtett pólót. Egy rám hasonlító idősebb lány áll ellőttem, szeme alatt kisebb karikák. 

-Ki vagy?-kérdezem ingerülten támadásra készen... Ő nyugodtan leül az ágyamra és körbepillant. A hátam mögött keresgélek valami fegyver után, és hálát adok magamnak, amiért az egyik kihegyezett ceruzámat a földön találom. 

-Nem válaszolsz?-kérdezem, hogy eltereljem a figyelmét. Kifejezéstelen arccal mér végig, majd halkan megszólal: 

-Segítened kell... 

-Te vagy aki a képeket küldte?-kérdem, ő pedig bólint. 

-Miért? Mit akarsz..tőlem? -kérdem... 

-Bonyolult, csak ígérd meg, hogy nem ütsz le és nem döföd belém a ceruzát és akkor beszélhetünk-mondja én pedig elejtem a fegyveremet. 

-Remek... Ez nagyon furán fog hangzani, de te vagyok... csak a jövőből.. Azért jöttem, hogy segíthess nekem/neked... Meg kell mentened őt...-mondja, én pedig a padlón ülve összezavartan bámulom.. Nem tudom,hogy higgyek-e neki vagy sem..

-Kit?-kérdezem idegesen, ő pedig nagyot nyel, majd kiböki azt, amitől tartottam:

-...Suga-t....

Chapter 13-Ezek a szerencsétlen napok...

Part 2-A jelen meséje

Chapter 13-Those unlucky days

2 héttel Suga bevonulása után: 

A napjaim továbbra sem fényesek... Az éjjeleim azzal telnek, hogy felidézem a szép emlékeket, és átpörgetem a beszélgetéseinket, majd álomba sírom magam... Másnapra a szemeim mindig vérvörösek a könnyektől, Alex pedig már csak élőhalottként néz rám. Meginvitál magukhoz ott alvásra, és miután az estét filmet nézve töltjük és nyugodtnak érzem magam, azután éjszaka Alex felráz és rémülten mered rám. Én viszont nem tudok egy szót sem kinyögni, csak rázom a fejem, és letagadom, hogy sikoltoztam volna álmomban. Alex igyekszik megnyugtatni, de nem sokat használnak a szavai... Fáj, hogy nem tudtam elköszönni, hogy nem mondhattam el neki utoljára mennyire szeretem... 2 hét alatt egyszer sem írt, de nem adom fel a reményt, hogy egyszer meglátom a kijelzőn a nevét villogni...

A családom szerint egyre ijesztőbben festek, ugyanis hamar vesztettem a súlyomból a feszültség és az étvágytalanság miatt. Az arcom beesettebb és sápadtabb, mint valaha. A mérlegre ráállva elsírom magam: nem akarok csontvázzá válni. A következő héten magamba szuszakolok mindenféle ételt. A 6. héten kezdem visszanyerni önmagamat egy kicsit...A családom támogat, az unokatestvérem ízléstelen viccei viszont képesek egy pillanat alatt kizökkenteni amúgy is instabil állapotomból. Minden egyes alkalommal, mikor az ágyra vetődöm és a takarómnál keresek menedéket, megígérem magamnak, hogy erősebb leszek, hogy keményen fogok dolgozni, ahogyan azt ő meghagyta nekem. A családomra, barátaimra több időt szentelek, a jegyeimen javítok, magamat ösztönzöm arra, hogy erősebb legyek. Rengeteg cél kezd el lebegni a szemem előtt, és mindent elkezdem megvalósítani...

A dolgok rendben mennek, már csak a hétvégéken sírok, mikor éjjel egyedül vagyok és nem csöng a telefonom, hogy beszéljünk. A többi BTS taggal sem tudtam felvenni a kapcsolatot és ők sem kerestek... 

A suliban jobban teljesítek, a családommal több időt töltök, a barátaimmal tartom a kapcsolatot, megteszek mindent és mikor sikerül valami, akkor örülök, hogy legalább ezt az "ígéretemet" betarthatom neki.... 

Tehát mondhatni minden rendben megy, addig a napig... Halványan mosolyogva öltözködök fel, majd az asztalomhoz érve olyan dolgokat veszek észre, amiket eddig nem... Tele van az asztalom sárga veszélyt jelző szalagokkal... 

A szám elé kapom a kezem, de nem sikoltok. Szétnézek csendesen a szobában keresve valamit, amivel üthetek, ha esetleg valaki rám akarna rontani,de nem történik semmi. Újra átfutom a szalagokat a szemeimmel, majd nagyot csapok a homlokomra. Biztosan csak az öcsém játszott valami új krimis játékot a haverjaival és itt felejtette őket. Megcsóválom a fejem, majd átteszem a szalagokat az öcsém szobájába, aki méltatlankodik: 

-Miért hoztad ezeket ide? 

-Inkább köszönd meg, hogy nem dobtam ki őket.. Nem is értem miért hagyod mindig nálam a játékaidat.

-Miről beszélsz? Nem hagytam ott semmit.

-Ne hazudj!

-Nem hazudok, ezek nem az én szalagjaim... -mondja ingerülten. Elképedve hallgatom... Ha nem az ő játékai, akkor kié? Csendesen kivánszorgok a szobából a veszély jelzéssel..

 A nap hátralévő részében ezen töprengek... Semmi sem jut eszembe. Otthon akárkit kérdezek, senki sem tud a vészt jelző sárga szalagokról. Egyre inkább furcsállom az esetet. Lefekvésnél az arcomra kenem az arcbőr tisztítómat, majd lemosom. A szobámba lépve előveszem a zoknimat, felhúzom, majd visszamegyek, hogy elintézzem még a fogmosást. Belépve riasztó látvány fogad: a tükör bepárásítva, és egy felirat található rajta... Segíts nekem! 

  

Hátraesem a padlóra, sikítani kezdek és ijedten, sokkolva mosom le a párás üzenetet... Nem tudom kitől jött és miért, de nem is akarom megtudni....

Ismeretlen szemszög:

Az idő nem dolgozik a kezemre... Túl későn érkezem és találom meg Őt... Így azonnal letámadom, nem tehetek mást... Tudnia kell, muszáj... Egész nap követem, silabizálom, elemezgetem a viselkedését. Túlságosan is gyenge, jövök rá. Nincs felkészülve erre a sokkra...

A nap hátralévő óráiban rágódom, hogy elmondjam-e vagy sem. Nem akarom, hogy összeroppanjon, és megsérüljön a múlt láncolata. Az első jelemet nem veszi komolyan, így kicsit ráijesztek, habár nem szándékosan. Ha már ennyitől kiborul , akkor mit fog tenni a hír után? Engem küldtek, de nem tudom hogyan is kéne felkészítenem ezt a gyerek lányt... Nem tudom képes vagyok-e az arcába vágni a tényeket, majd felkérni őt,hogy változtasson, hogy segítsen...Túlságosan érzem, hogy elgyengülök, ahogy nézem a túlbuzgóságát és a halvány, fájdalmas mosolyát. Letörlök egy könnycseppet, nem sírhatok, akkor teljesen kudarcot vallanék...

 Még csak 2 napja vagyok itt, de máris érzem, hogy gyengülök, nincs vesztegetni való időm, meg kell neki mondanom, még hozzá minél hamarabb... A többi már csak rajta múlik...